Пламен Дойнов: УНГАРСКИ КОМПЛЕКС 
или какво видя съветският посланик
Юрий Владимирович Андропов
в Унгария през прозореца на 1956 година
През прозореца на посолството Негово Превъзходителство гледа
как се люлеят на лампите тайните полицаи:
до вчера на тъмно – сега светят.
Някакъв зъл и щастлив народ пее: Победа!
Кой беси нашите славни момчета?
Залостете вратите? Свържете се с Центъра!
Колко още свобода искат унгарците! Негодяи!
От светещите бесилки плъзва Нещо Невидимо и се свива
в сърцето на железния Юрий и съска:
– Дай ми този народ – като фойерверк кръвта му ще пръска!
Бавни надежди в реките му ще налея,
ще расте тишината в очите му, мечтата му ще е сива
като лицето на Владимир Илич в мавзолея…
Нека в сърцето ти мъст кълни!
Гледай бесилките вън и помни!
– Дай ми Чехия през 68-а година – синеока и руса, –
ще я науча как се обича смърт с човешко лице…
Може всички народи да мразят твоя народ – не ги пускай
и им сипвай в паничките кръвчица и млечице…
Нека в сърцето ти мъст кълни!
Гледай бесилките вън и помни!
Юрий храни Нещото, то лапа, расте в стръмен глад
като екватор около малкото му сърце и пее:
– Дай ми глезена на Рудолф Нуреев – ще лети сакат!
Дай ми оня българин – Марков, – ще му засея
бяло жило, заспало в острието на бавен чадър –
нека вдигне спокойната смърт нежна главица
и ще звънне пчелата на правдата – бърза сачма
в сърцето на ябълковата ни земя
и ще раснат дървета с корони и танкови гъсеници.
9
Нека в сърцето ти мъст кълни!
Гледай бесилките вън и помни!
Юрий напусна Унгария – с много памет
и с Нещо Невидимо, излюпено от нощните лампи,
то поглъщаше дезертьори и диверсанти,
смилаше капиталистически лами и далай лами…
И днес долу – в гроба на Юрий – нещо блести –
едно змиевидно сираче плаче: Бог да прости…
---
Plamen Dojnov: MAGYAR-KOMPLEXUS
Avagy ezt látta az ablakból a szovjet nagykövet, Jurij Vlagyimirovics Andropov az 56-os Magyarországon
excellenciája a követség ablakán át látja a lámpavasakon
himbálózó
államvédelmiseket:
tegnap még rejtette őket a sötétség – ma rájuk hull a fény.
Felajzott tömeg kiáltja boldogan: Győzelem!
Dicső fiainkkal kik tették ezt?
Hívni a Központot! Kapukra reteszt!
Mennyi szabadság kell még a magyaroknak? Csőcselék!
A fénylő akasztófáktól kúszni kezd Valami Láthatatlan,
betekeredik Vas Jurij szívébe és így sziszeg:
– Add nekem ezt a népet – vére, mint tűzijáték, spriccel majd szét!
Folyókba öntöm reményét, mely távolba vész,
nő a csend szemében, álma szürke lesz,
mint Vlagyimir Iljics arca a Mauzóleumban…
Növekedjen a bosszú vágya szívedben!
Nézd a bitókat kinn, s ne felejts!
– Add nekem 68-ban a szőke, kék szemű Csehszlovákiát,
majd én megtanítom, hogyan szeresse az emberarcú halált…
Gyűlölje bár minden nép a tiéd, kezüket ne engedd el,
Töltögesd tálkájukat vérecskével, tejjel…
Növekedjen a bosszú vágya szívedben!
Nézd a bitókat kinn, s ne felejts!
Jurij táplálja a Valamit, az fal, étvágya
orbitálissá nő kis szíve körül, kántál:
– Add nekem Rudolf Nurejev bokáját, hadd szökelljen sántán!
Add nekem azt a bolgárt – Markovot –,
lövök majd belé ólomfehér fullánkot,
mely ott szunnyad az esernyő hegyén –
a békés halál hadd emelje fel kedves fejét,
és már zümmög az igazság poszméhe – gyors tüzelés földünk magházába,
hogy sarjadjanak fák koronákkal és harci hernyókkal.
Növekedjen a bosszú vágya szívedben!
Nézd a bitókat kinn, s ne felejts!
Jurij elhagyta Magyarországot, telve emlékkel
és az éjszakai lámpák által kikeltett Láthatatlannal,
mely sorra nyelt el dezertőröket és diverzánsokat,
emésztett fel kapitalista ügynököket és dalai lámákat…
És ma alant, Jurij sírjában fény lebeg,
Árva áspis kesereg: Isten bocsásson meg…