Olaf Bull: Steinen

Jeg var i den yderste evighed,

bagom de synlige fjerners brand —

da var det, at nogen imod mig skred

frem paa en ukjendt stjernes rand.

Nogen, som bøiet sig frem og lo

bag slør, som hyllet dens hoved til,

og holdt en sten i sin ene klo

og hviskede kold og mild:

«Jeg slipper en sten i himmelrunden,

den golde sten, jeg her dig tér;

i næste sekund er den forsvunden;

den aflader aldrig at falde mer.

Begriber du, usle, hvad jeg gjør?

Jeg drypper en faldende sten i dit sind;

jeg saar i dit væsen en uro ind,

en uro, som aldrig dør.

Hvorhelst du forbrænder i lysets haller,

i elskov hos kvinder, blandt vaarhvide buske —

Stenen, som samtidig falder, falder

i ødets mulm, skal du huske — — —

— — —

Og billedet brast, og jeg sænkedes ned,

ned paa min seng — jeg vaagnet i sved;

i bølger av iskold stjernedugg

hamret mit hjerte, hug i hug —

Men drømmen forblev i mit hjertes nat;

fra ungdom til moden alder

søgte mit sind forgjæves at gribe

den sten, som bestandig falder —

Olaf Bull: A kő

Legtávolabbi öröklétbe értem,

horizontok tűzvörösén is túl

és névtelen csillag-szélen

láttam: egy lény felém indul.

Odahajolt hozzám nevető,

fátyol borította arccal,

karmában ott lapult egy kő,

s ezt sustorogta hideg ajakkal:

„Követ vetek bele az égbe,

e kopár követ – már nem soká látod,

az a sorsa, hogy sehová se érve

zuhanjon csak, akár az átok.

Te szánnivaló, így ejtelek rabul:

elméd a tér, hol hull e kő,

zavarodottság lelke ő,

amely ezután soha nem csillapul.

Fürödj rivaldafényben ragyogva,

heverj nők vagy természet ölén,

mennykőként csap fehér bokorba

nem juthatsz kívül bűvkörén.” –

Széttört a kép, és visszazuhantam

ágyamra – didergőn, izzadtan

ébredtem, jeges csillaghullámok

dermesztették szívem, s az álnok

álom nem tágított, szívem onnantól

őrizte éjsötét kamrájában

elmém hiába kapkodott folyvást

a zuhanó kő után elszántan –