Azagaia, Árvore, Sombra

Há objectos que perseguem a nossa infância,
depois, vida fora, esquecem-se os seus mágicos nomes,
a sonhada utilidade que os anima.

Poderíamos pressenti-los dentro de nós,
e isso sucede, por instantes, quando o fundo que os obscurece
se ilumina de repente

e os distinguimos a contra-luz.
Silhuetas animam-se na memória. Uma breve,
quase acessória, viagem no tempo começa.

Em África, na casa onde nasci, e depois de casa em casa
- eram frequentes as mudanças ?
o meu pai pendurava uma azagaia na parede.

Sempre a mesma azagaia. Era um objecto nobre.
marcava um hábito guerreiro: imaginar que a sustinha sobre a cabeça,
que a arremessava longe, trespassando a sombra

da árvore que se erguia no quintal.
trespassava a sombra e nao a árvore, repare-se.
E entao a sombra, sob o sortilégio do imaginado arremesso,

começava a retrair-se e a afilar-se. Desaparecia.
Com o desaparecimento da sombra
ficava apenas a árvore e a longa azagaia presa ao solo.

A sombra de uma árvore visita-me agora.
Vem nos meus sonhos recentes dizer-me que há um livro
nos sonhos, e que esse livro se escreve

com a linguagem crepuscular da memória.
Sei que se trata de uma sombra órfa.
Que se soltou das contingencias de lugar e luz

para viajar no eterno. Sei agora que a substância da árvore
se aliou a substância da azagaia. Que ambas vibraram,
continuam a vibrar, juntas.

---

Lándzsa, fa, árnyék

Tárgyak, melyek végig követtek gyerekkorunkban,

elnévtelenednek, mire felnövünk,

s már nem kölcsönöz lelket nekik valaha vélt fontosságuk.

Sejtésünk, hogy valahol bennünk vannak,

erősödik, mikor pillanatokra az őket rejtő háttér

hirtelen feldereng,

és különválnak tőle az ellenfényben.

Árnyalakok élednek fel az emlékezetből,

s a gondolat egy mellékösvényén röpke időutazás indul.

Afrikai szülőházamban, majd sorra mindenhol

– Tényleg ennyit költöztünk volna?

Apám egy lándzsát akasztott a falra.

Ez mindig ugyanaz volt: egy asszegáj. A nemes tárgy

harcias szokásra utalt: képzeljük el, ahogy tartja a feje fölött,

majd elhajítja messzire, átszúrva épp

a kertben álló fa árnyékát.

Mondom, nem a fát, csak az árnyékát,

amely e képzelt hajítás bűvöletétől

kezd rövidülni, fogyatkozni. Eltűnik.

És ahogy eltűnik az árnyék,

Csak a fa marad ott, és a földből kiálló hosszú lándzsa.

Mostani álmaimban egy fa árnya látogat,

hogy elmondja, van az álomvilágnak

egy könyve, amelyet az emlékezet ír

a maga rejtett értelmű nyelvén.

Tudom, ez csak egy kósza árnyék,

elszakadva helyszín és világítás szeszélyeitől,

örök bolyongásban.

Ma már tudom, hogy fa és lándzsa lényege összetartozik:

hogy rezegtek és nem szűnik együtt-rezgésük azóta sem.